Ha egy-egy nagyobb horvát városban sétálgatunk, akkor a legtöbb ember otthonosan érzi magát. Ez nem csak azért van, mert minden tizedik turista magyar, hanem azért, mert történelmünk és a kultúránk hasonló, sok esetben közös.
1091-ben Szt. László foglalta el Horvátországot, s komoly autonómiával bíró tartománya lett és egészen az I. Világháború végéig Magyarország (a Magyar Korona) részét képezte. Ha a tradicionális, angyalos, régi Magyarországi címert jobban megvizsgáljuk, akkor ott is felfedezhetjük ennek bizonyítékát. A bal oldalt fent látható kék alapon három arany leopárd Dalmácia, jobbra mellette látható vörös-fehér kockás rész a Zágrábi rész jelképe, a Dalmát címer alatt a kék alapon sárga hatágú csillag és vörös-fehér zászló, pedig Szlavóniát jelképezi. De ugyanakkor, ha Rijekában sétálunk, találhatunk magyar feliratú műemlékeket, vagy Zadarban felfedezzük Könyves Kálmán királyunk névjegyét. A kedvenc egykori IV. Béla királyunk pedig végigjárta az Adriát, Cres szigeten egy falut neveztek el róla, Trogirban őrzik a mai napig a koronázási palástját és Splitben a Sveti Duje dómban, Katalin lánya alussza örök álmát.
Dubrovnikba került a török támadások után a Szent Jobb, és csak Mária Terézia kifejezett utasítására (a dubrovnikiak egyszerűen nem akarták visszaadni, úgy gondolták háborús ereklye) került vissza. Szent László állkapcsának darabját a mai napig a dubrovniki Ferences templomban őrzik, akinek jó a szeme, felfedezheti.
A nemzeti parkok máig nagyon népszerűek, az egykori Winnetou filmeket Plitvicei tavaknál és a Paklenicai Nemzeti Park hegyei között forgatták. Itt kell említést tennünk a Krka-vízesésről, amely nem keverendő a Krk-szigettel.
A Plitvicei tavak, annyira magával ragadtak, hogy varázslatos téli pompájában is meglátogattuk. Türkizszínű, üveggé fagyott víztükrök, függönnyé meredt zuhatagok ezernyi jégcsappal, gyakorlatilag érintetlen, turista nélküli táj fogadott bennünket.
