Tavasszal, mint sokan mások, mi is felkerekedtünk, és Szentendre felől Dömös felé szerettünk volna utazni. Már itt találkoztunk a kirándulni vágyó iskolásokkal, túrázókkal, valamint helyi lakosokkal, akik szintén a Volán pályaudvaron várták a 9 órás buszt, és reménykedtek, hogy felférnek az óránkénti járatra. Végül a mentesítő busszal kiegészülve, sikeresen elindultunk a Dunakanyar felé. Dömösnél megfogyatkozott az utas létszám, mi is leszálltunk. Célunk a hegységen keresztül, Dobogókő érintésével visszajutni Szentendrére.
A Téry-útvonalat választottunk, szándékosan a kevésbé járt ösvényeket választva a Szakó-nyergen keresztül. Az ébredező tavaszi tájon néha–néha egy két túrázó is felbukkant, ám a nyereg után, a Rezső-kilátónál már jóval többen voltak. Dobogókőn megkóstoltuk a menedékház bográcsleves triójából az ízletes gulyást, és a halászlét. A minőség arról tanúskodott, hogy a visszatérő turistákat is várják, mivel mindkettő nagyon finom volt.
Továbbtartva a kék jelzésen a régi útvonalon, (mivel Dobogókőnél hiányzott az a tájékoztató tábla –ami az út másik végpontján megvolt–, s arra figyelmeztetett, hogy Sikáros felől lezárt az ösvény) már nem jól karbantartott csapáson gyalogoltunk, ám a sikárosi rét után változott, kellemes ösvényként kanyargott az erdészház felé.
Innen a patakot sűrűn keresztezve jutottunk ki Dömör-kapura, ahol az utolsó busz épp öt perccel korábban ment el. Ekkor délután négy, azaz tizenhat óra volt, pontosabban az múlott tíz-egynéhány perccel... Bosszantó, hogy egy népszerű kirándulóhelynél hétvégén összesen három járat indítanak.
A jó idő, és az ott parkoló autók stoppolásra bíztattak, hamarosan felvett bennünket egy –ott lakó– fiatal pár. Megerősítették, hogy évről-évre kevesebb a buszjárat, és a HÉV is csak majd kétórányi járásra van. Így, ők hétvégente, szinte mindig találkoznak magunkfajta túrázóval, aki bízik a tömegközlekedés és a természet kapcsolatában.
Ezúton is köszönöm, hogy lehoztak bennünket, megkímélve 6 km aszfalton gyaloglástól.
